Előzetes

Suhanó tájak, titkokat rejtegető fák rengetege, idegen utak… Ilyen szavakkal illetném az én új otthonom első, köszöntő pillantásra. Csalódottan figyeltem az aprócska városba kísérő erdőt a hideg ablaknak támasztva fejem, amin pár csepp éppen csak folydogál meg-megállva időnként. A távolból már meg lehetett pillantani egy-egy omladozó, elhagyatott házat.

-Megérkeztünk!- rikkantott fel anya szokásos jókedvével, majd arcára egy hatalmas vigyort festve vetett egy reményteli tekintetet hátra. Fájdalmas (már-már könnyes) szemeim láttán egyből legörbült az a mosoly, előtörtek az anyaiösztönök.-Tudom, hogy szomorú vagy, amiért ott kellett hagynunk Szöult, de hidd el, itt is találsz majd új barátokat!- somolygott rám ismét halványan biztatásképp. Nem válaszoltam, csak vizslattam tovább a vadregényes fenyvest. A kocsi egyre lassult, majd utolsó métereit egy romos kertesház előtt tette meg, amin rögtön megakadt a szemem. Ez egy rossz vicc ugye? Hogy egy ilyen száz éves kísértettanyán lakjak? Persze a szüleim már pattantak is ki… Apa a csomagtartóhoz araszolva emelte ki egyesével a bőröndöket, anya meg mikor észrevette, hogy csak egy grimasszal kémlelem újdonsült otthonunkat, rántotta fel a hátsó ülés ajtaját kitessékelve engem.-SooNi! Nem maradhatsz életed végéig a kocsiban…- szólt rám, már kicsi erélyesség is érződött hangjában.

-De mepróbálhatom…- dünnyögtem megdörzsölve álmosságtól püffedt szemeimet.

-Na, mars kifele!- húzott egy képzeletbeli csíkot a levegőben maga előtt, majd ő is ment segédkezni apunak. A hosszú utazástól kimerülten nyúltam a biztonsági övem csatjához, hogy kiszabadulhassak órákig fogvatartó ülésemből. A friss városszéli frisslevegő egyből megütötte orromat. Nagy lélegzeteket véve hevertem ki az utazás fáradságait.

-Hozd a többit!- utasított apám a pár maradék bőröndre mutatva, majd ők is megragadták sajátjukat. Kedvetlenül kapaszkodtam a rám kiosztott táskákba, és egy néhol hiányos, régi kikövezett úton haladtunk a kétajtós bejárat felé. Maga a ház elég nagynak tűnt kívülről, de ugyanakkor elvette a kedvem a rendezetlen, gizgazos kert, az omló vakolat, és a rozsdás vaserkélykorlát. Mintha előttünk egy előkelő család lakott volna itt… úgy száz éve… Apa előkapva zsebéből az ütött-kopott kulcsot csúsztatta bele a zárba, ami egy hangos kattanással nyílt. Belökve az ajtókat engedett minket előre, hogy megszemlélhessük kisvárosi otthonunkat. Mit ne mondjak, leesett az állam, ledöbbentem. De nem jó értelemben… A véleményem nem változott. Belülről is pontosan olyan, mintha egy XIX. századi arisztokrácia család vidéki kúriája lenne…

A szüleim is gondolom észrevették földre zuhanó állam. Csak valószínűleg ők máshogy fogták fel reakcióm.

-Ugye milyen szép!- hüledezett anya hátulról átölelve.

-Haza akarok menni…- mondtam közömbös hangnemben nagyobb szüneteket tartva a szavak közt.

-Otthon vagy… Üdv itthon!- sipított ugyanazzal a derűvel.

-Nem… Én HAZA akarok menni!- emeltem ki azt a bizonyos szót.-Szöulba.

-Ezt is hamar megszereted.- húzta a csomagjait a helyiség közepébe.-Holnap már megyünk is dolgozni, szóval egyedül leszel. Elmehetnél várost nézni, biztos találsz pár új barátot.- kémlelte körül a hallt. EGYEDÜL? Szuper… Lefogadom kísértetjárta az egész kóceráj, és megtámadnak a szellemek alvás közben. Vagy akármi… Sok horrorfilmet nézek, ilyen téren nagy a fantáziám.

-Megmutatom a szobád.- karolt át apa, majd a lépcső irányába kísért. Rozoga, nyikorgó falépcsők… mit is vártam. Csak le ne szakadjon alattunk! Később kétfelé ágazott az út fölfelé, mindkettő végén két-két szoba volt. Ha balra fordultunk anya és apa szobájához juthatunk (igen külön szobájuk van), jobbra pedig az enyémhez meg egy plusz vendégszobához. Lelombozottan lépkedtem a lépcsőfokokon, mégis ott volt még bennem a remény, hátha a szobám más lesz… remegő kézzel nyomtam le a kilincsét, majd résnyire nyitva engedtem el, hogy éppencsak bepillantást szerezhessek. Izgulva léptem át a küszöböt, majd a benntartott levegőm egyszerre kifújtam. Megkönnyebültem… A szobám kicsit modernebb volt, de még azért fel lehetett ismerni az öreges jegyeket. Még egy mosoly is szökött arcomra.-Tetszik? Neked újítottuk fel.- figyelte nézelődő alakomat.

-Köszönöm!- futott ki a számon végre valami hang.

-Nincs mit…- nevetett fel látva, hogy elnyerte a tetszésemet a kis zugom.-Nézelődj csak! Addig kipakolunk anyáddal.- araszolt az ajtó fele, majd szinte hangnélkül csukta be azt. Szinte észre sem vettem, mikor elhagyta a helyiséget, mert túlságosan el voltam foglalva a szoba végigmérésével. Lassú léptekkel közelítettem jólismert ágyikómhoz, amin szétterülve fürkésztem szemeimmel hosszasan a plafont, elgondolkoztam.  Lehet nem egy szöuli luxus lakás, de talán megteszi… Végülis ez egy új kezdet, lehet tetszeni fog. Itt van egy kőhajításnyira az erdő, oda is kijárhatok, elméletileg pláza is van a szomszédos városban. Talán elleszek én itt…