Illúzió (1. fejezet)

Reggeli napsugarak ébresztettek, simogatva kissé püffedt arcom. Általában kellemetlenül égetik szememet a nyári fények, egyet mordulva fordulok át a másik oldalamra, de most kivételesen tehetetlenül viseltem a vakító fénynyalábokat, amik szememet ingerlik percek múltán is. Erőt vevésről szóló terveim mind a porban landoltak, alaposan összetiporva. A pillanatban csupán az ágyhoz lakatolva akartam tudni magam az idők végtelenségéig, felkelésről hallani sem akartam. Csak erőtlenül pihegtem ágyam komfortos matracán, ami szinte már felvette alakom, vékony takaróm valahol az ágy végén heverhetett, egy gyűrődött kupacot alkotva. Hideg leheletek telítették be hirtelenjében arcom, értetlenül ráncoltam össze szemöldökeimet, mikhez mikor csúsztak visszafelé szemhéjaim is társultak. Eltűnt a fagyos érzés, mihelyst megosztottam szemem világával a fehér plafon látványát, a pillanat töredékeként vált köddé az egész, mint a sosem látott pillangó, ahogy elillan. Egy hirtelen mozdulattal tápászkodtam fel fekvőpozíciómból, vetettem véget végtelennek ígérkező pihenésemnek. Zihálva vetettem pillantásokat a türkizre mázolt falakra, a fehéren virító bútorokra és végül a tükörben üldögélő lányra. Zaklatottan mozgott mellkasa minden egyes lélegzeténél, kitágult szemeiben ijedtséget véltem felismerni. Percek múltán talán sikerült meggyőznöm elmém, hogy talán csak képzelődtem, esetleg csak a húzat volt… csukott ablakon keresztül. Ujjaimat kócos hajamba csúsztatva, tűrtem hátra vöröses tincseimet, lábaimat hasamhoz húztam, karjaimat előtte kulcsoltam, úgy kémleltem tovább az ismerős, mégis idegen szobát. Mennyi titkot rejthet ez a ház? Mi az, amit nem mondanak el a néma falak? Nem számoltam a csöndes vizslatással töltött perceket, de elég sokára határoztam el, hogy végre megszabadulok ágyam rabságából. Kissé nehézkesen álltam meg a padlóra csúsztatott végtagjaimon, szemeim fokozatosan homályosabb képet adtak. A közeli szekrényben kellett megkapaszkodnom talpon maradásom érdekében, összeszorított szemekkel szenvedtem végig a kínzó másodperceket, enyhülését is csak egy fél perc múlva éreztem. Felegyenesedve battyogtam át a helyiség másik oldalára, következő támaszpontom a gardróbom lett. Szinte remegő kezemmel húztam el virító ajtaját, és kutakodni kezdtem a tegnap kipakolt ruhák között. Nem terveztem elhagyni a házat, aszerint csúsztattam ki a kupacból az alkaromra helyezett darabokat. Egy hajítással landoltak az ágyamon, én csak bicegéshez hasonlító léptekkel követtem őket. Odaérve rögtön megszabadultam pizsama felsőmtől, gyanakodva sandítottam a minden fényt beeresztő üvegre. Félmeztelen testemet takargatva fordult meg a fejemben, hogy talán el kéne húzni a függönyt, mielőtt sztriptíz műsort rendezek a szomszédoknak. Már ha birtokolja valaki ezeket a romos házakat… Az ablak széléhez húzódva ráncigáltam össze a két anyagot, megszüntetve a belátást saját lakrészemhez. Nyugodtabban folytattam az öltözködést, derekam körül összekapcsolva melltartóm csatját, rántottam fel magamra egy egyszerű mozdulattal. Fehér ujjatlan pólómba is könnyedén csúsztattam bele magam, majd miután az alvós nadrágom is a gyűrődött lepedőn landolt húztam fel magamra az utolsónak maradt darabot, egy egyszerű farmer rövidnadrágot.

-Anya!- kiáltottam el magam, amint csupasz talpam az utolsó lépcsőfokot érte, majd a nappali fagyos parkettáját. A padló hűvös tapintása juttatta eszembe az emeleten hagyott papucsaimat.-Apa!- kerestem másik szülőm, miután az elsőre szólított, nem felelt elég hangos hívásomra sem. Már csak a konyhában bizonyosodtam meg arról, hogy tényleg egyedül vagyok… remélem! A magány elég furcsa dolgokat tud kihozni belőlem… Főleg idegen házban… Félelmeimet nagyban befolyásolja anya regéi a szellemekről és a démonokról. Lehet nem a legjobb estimese egy ötévesnek, hogy a világ tele van kóborló lelkekkel, de meg van az eredménye… Tizennyolc évem során elég sokszor láttam ott nem lévő árnyakat, sokszor hallottam ki nem mondott szavakat… Egy gondterhelt sóhaj kíséretében hagytam el a helyiséget, lábaim maguktól vezettek szobámba. Agyam nem nagyon fogta fel a történéseket, mind végig szüleim fantasy sztorijain kattogott. Mi van, ha nem vagyok egyedül? Rémisztő ebbe belegondolni… A hideg is kirázott miközben a rendezetlen ágyamra vetődtem. Mint valami kisgyerek kuporodtam össze félelmemben. Nyugi SooNi! Csak beképzelsz mindent magadnak… Lehunyva szemeimet nyújtóztam ki a matrac teljes széltében, lábaimmal véletlen lelökve az összegomolyodott takarót, ami a bútor legvégén kuporodott békésen. Ajtóm hangos csattanással csukódott be, mire egyszeriben kipattantak szemeim, majd tekintetem a felületre siklott. Értetlenül fürkésztem a semmitől becsapódott tárgyat, szám tátva maradt az ismerős érzéstől. Biztos csak a húzat volt! Csukott ablakon keresztül… Fekvőhelyzetemből ülésbe toltam magam kezeim segítségével. Ujjaim a lepedőt markolászták, testtartásom is megváltozott… Ijedségtől összehúzódva kémleltem tovább a titokzatos szoba minden pontját. Ismét valóra válnak a rémtörténetek? Nem akarom megint átélni azt, amit öt évvel ezelőtt! Pihegésem telítette be a néma helyiséget, minden olyan komoran bámul rám…

-SooNi…- súgta nevem egy ismeretlen hang, amitől egyszerre minden porcikám összerezzent, de mintha csak elmémben visszhangzott volna, hiszen iránya nem volt. Hallucináció lenne? Elmebeteg vagyok? Vagy minden szüleim által mondott szó igaz lett volna? Gondolatmenetem közben egy fekete füst szökött mellém, először észre sem vettem, csupán akkor, mikor másodszorra is elhangzódott nevem. Egy apró sikítással ugrottam fel ülőhelyemről, a falnak nyomódva meredtem a ködszerű gomolyagra, ami a másodperc töredékeként foszlott semmivé. Zihálásom egyre hangosabbá vált betöltve a helyiség egészét, szemem ide-oda ugrált illúzióm szüleményét keresve. Szívdobogásom pár sóhaj után lelassult normális tempójába, bátortalan léptekkel közelítettem a szoba közepe felé. Félve pillantottam az ismeretlen falakra, tudtam, hogy titkokat rejtegetnek! Csigákat megszégyenítő tempóban forogtam tengelyem körül, tovább keresve vészjósló árnyakat. Száznyolcvan fokos fordulat után kicsit fellélegeztem: nem találtam sehol, de nem éreztem magam egyedül. Jó mély levegőt szívtam magamba, tekintetem cipőmre tapasztottam, majd zaklatottan kifújtam. Szemeim lépcsőzetesen vándoroltak felfele: újra megjelent a titokzatos árny. Ott gomolygott előttem teljes életnagyságban, idő múltán egy homályos alak rajzolódott ki ködéből. Mint aki a halállal néz farkasszemet… Remegő lábaim átvették az irányítást lesokkolt testem felett, és önkényesen menekültek az ajtó irányába. A kilincs már csak centikre volt vézna ujjaimtól, de egy különös erő elcsapta kezemet, az árny újra megjelent, de immáron előttem, elzárva minden menekülési lehetőségem. Csapdába ejtett! Már kicsit sem tűnt illúziónak… horror sztorijaim áthajlottak a valóságba. Csak hátrálni tudtam, tehetetlen voltam a felsőbb erőkkel szemben… mit tehetnék? Lábaim csak vittek a menetiránnyal hátra, rémültség költözött belém, ahogy a rideg félelem simogatta halálfehér arcom. Az árny megint foszladozni kezdett.-SooNi…- hangzódott el újra a halálhörgésszerű suttogás a hátam mögül. Ismét egy sikítás kísérte fel ugrásom, de ahogy rászegeződött tekintetem semmivé lett. Fejem a horrorfilmek egyik legjelentősebb tárgyára kaptam: a tükörre. Egyes emberek rémálma, mások szerint (úgy, mint anyám szerint is) átjáró az árny- és a valóvilág között. Tekintetem is alakomra kúszott, ami más személyében díszelgett a pillanatban. Saját tükörképem helyén egy fiú állt… Fekete tincsei ördögi szemeibe lógtak, szakadt ruhái a kilencvenes évek divatját juttatták eszembe. Mint maga a sátán, akivel farkasszemet néztem a pillanatban. Sokk alatt álló testem mozdulni sem tudott, a rémültség zord fuvallata helyemhez láncolt. Szüleim meséi, mint a kirakós darabjai álltak össze, kirakva a valóságot. A szellemek és démonok mind végig életem részei voltak? Minden jellel csak üzenni akartak? És most itt állok dermedten, meredek a túlvilági árnyra, ki tükörképem helyét ékesíti, és lassan mosódik össze. Médium, ki látja a halott emberek lelkét? Az lennék? Vagy csak a paranoia rettentő illúziója lenne? Poklok poklából szabadult sátáni lény lennél, vagy egy ártatlanul kóborló lélek? Ördögi démon vagy szelíd szellem?

-Csak nem félsz tőlem?- jelent meg komor arcán egy halvány félmosoly, a magabiztosság és a kegyetlenség továbbra sem tűnt el szemeiből. Számat szóra nyitni sem voltam képes, szavait is csupán percek múltán fogtam fel. Miért győz az elmém felett az a gondolat, hogy csupán látomás, és tényleg egy diliházban lenne a helyem? Nem vagyok médium… se különleges… csupán egy bolond lány, aki beleőrült a neki mesélt történeteknek! Esetleg az álmok völgye jár velem csúnya tréfát, és mindjárt lihegve riadok fel… reggel van!

Előzetes

Suhanó tájak, titkokat rejtegető fák rengetege, idegen utak… Ilyen szavakkal illetném az én új otthonom első, köszöntő pillantásra. Csalódottan figyeltem az aprócska városba kísérő erdőt a hideg ablaknak támasztva fejem, amin pár csepp éppen csak folydogál meg-megállva időnként. A távolból már meg lehetett pillantani egy-egy omladozó, elhagyatott házat.

-Megérkeztünk!- rikkantott fel anya szokásos jókedvével, majd arcára egy hatalmas vigyort festve vetett egy reményteli tekintetet hátra. Fájdalmas (már-már könnyes) szemeim láttán egyből legörbült az a mosoly, előtörtek az anyaiösztönök.-Tudom, hogy szomorú vagy, amiért ott kellett hagynunk Szöult, de hidd el, itt is találsz majd új barátokat!- somolygott rám ismét halványan biztatásképp. Nem válaszoltam, csak vizslattam tovább a vadregényes fenyvest. A kocsi egyre lassult, majd utolsó métereit egy romos kertesház előtt tette meg, amin rögtön megakadt a szemem. Ez egy rossz vicc ugye? Hogy egy ilyen száz éves kísértettanyán lakjak? Persze a szüleim már pattantak is ki… Apa a csomagtartóhoz araszolva emelte ki egyesével a bőröndöket, anya meg mikor észrevette, hogy csak egy grimasszal kémlelem újdonsült otthonunkat, rántotta fel a hátsó ülés ajtaját kitessékelve engem.-SooNi! Nem maradhatsz életed végéig a kocsiban…- szólt rám, már kicsi erélyesség is érződött hangjában.

-De mepróbálhatom…- dünnyögtem megdörzsölve álmosságtól püffedt szemeimet.

-Na, mars kifele!- húzott egy képzeletbeli csíkot a levegőben maga előtt, majd ő is ment segédkezni apunak. A hosszú utazástól kimerülten nyúltam a biztonsági övem csatjához, hogy kiszabadulhassak órákig fogvatartó ülésemből. A friss városszéli frisslevegő egyből megütötte orromat. Nagy lélegzeteket véve hevertem ki az utazás fáradságait.

-Hozd a többit!- utasított apám a pár maradék bőröndre mutatva, majd ők is megragadták sajátjukat. Kedvetlenül kapaszkodtam a rám kiosztott táskákba, és egy néhol hiányos, régi kikövezett úton haladtunk a kétajtós bejárat felé. Maga a ház elég nagynak tűnt kívülről, de ugyanakkor elvette a kedvem a rendezetlen, gizgazos kert, az omló vakolat, és a rozsdás vaserkélykorlát. Mintha előttünk egy előkelő család lakott volna itt… úgy száz éve… Apa előkapva zsebéből az ütött-kopott kulcsot csúsztatta bele a zárba, ami egy hangos kattanással nyílt. Belökve az ajtókat engedett minket előre, hogy megszemlélhessük kisvárosi otthonunkat. Mit ne mondjak, leesett az állam, ledöbbentem. De nem jó értelemben… A véleményem nem változott. Belülről is pontosan olyan, mintha egy XIX. századi arisztokrácia család vidéki kúriája lenne…

A szüleim is gondolom észrevették földre zuhanó állam. Csak valószínűleg ők máshogy fogták fel reakcióm.

-Ugye milyen szép!- hüledezett anya hátulról átölelve.

-Haza akarok menni…- mondtam közömbös hangnemben nagyobb szüneteket tartva a szavak közt.

-Otthon vagy… Üdv itthon!- sipított ugyanazzal a derűvel.

-Nem… Én HAZA akarok menni!- emeltem ki azt a bizonyos szót.-Szöulba.

-Ezt is hamar megszereted.- húzta a csomagjait a helyiség közepébe.-Holnap már megyünk is dolgozni, szóval egyedül leszel. Elmehetnél várost nézni, biztos találsz pár új barátot.- kémlelte körül a hallt. EGYEDÜL? Szuper… Lefogadom kísértetjárta az egész kóceráj, és megtámadnak a szellemek alvás közben. Vagy akármi… Sok horrorfilmet nézek, ilyen téren nagy a fantáziám.

-Megmutatom a szobád.- karolt át apa, majd a lépcső irányába kísért. Rozoga, nyikorgó falépcsők… mit is vártam. Csak le ne szakadjon alattunk! Később kétfelé ágazott az út fölfelé, mindkettő végén két-két szoba volt. Ha balra fordultunk anya és apa szobájához juthatunk (igen külön szobájuk van), jobbra pedig az enyémhez meg egy plusz vendégszobához. Lelombozottan lépkedtem a lépcsőfokokon, mégis ott volt még bennem a remény, hátha a szobám más lesz… remegő kézzel nyomtam le a kilincsét, majd résnyire nyitva engedtem el, hogy éppencsak bepillantást szerezhessek. Izgulva léptem át a küszöböt, majd a benntartott levegőm egyszerre kifújtam. Megkönnyebültem… A szobám kicsit modernebb volt, de még azért fel lehetett ismerni az öreges jegyeket. Még egy mosoly is szökött arcomra.-Tetszik? Neked újítottuk fel.- figyelte nézelődő alakomat.

-Köszönöm!- futott ki a számon végre valami hang.

-Nincs mit…- nevetett fel látva, hogy elnyerte a tetszésemet a kis zugom.-Nézelődj csak! Addig kipakolunk anyáddal.- araszolt az ajtó fele, majd szinte hangnélkül csukta be azt. Szinte észre sem vettem, mikor elhagyta a helyiséget, mert túlságosan el voltam foglalva a szoba végigmérésével. Lassú léptekkel közelítettem jólismert ágyikómhoz, amin szétterülve fürkésztem szemeimmel hosszasan a plafont, elgondolkoztam.  Lehet nem egy szöuli luxus lakás, de talán megteszi… Végülis ez egy új kezdet, lehet tetszeni fog. Itt van egy kőhajításnyira az erdő, oda is kijárhatok, elméletileg pláza is van a szomszédos városban. Talán elleszek én itt…