Suhanó
tájak, titkokat rejtegető fák rengetege, idegen utak… Ilyen szavakkal illetném
az én új otthonom első, köszöntő pillantásra. Csalódottan figyeltem az aprócska
városba kísérő erdőt a hideg ablaknak támasztva fejem, amin pár csepp éppen csak
folydogál meg-megállva időnként. A távolból már meg lehetett pillantani egy-egy
omladozó, elhagyatott házat.
-Megérkeztünk!-
rikkantott fel anya szokásos jókedvével, majd arcára egy hatalmas vigyort
festve vetett egy reményteli tekintetet hátra. Fájdalmas (már-már könnyes)
szemeim láttán egyből legörbült az a mosoly, előtörtek az anyaiösztönök.-Tudom,
hogy szomorú vagy, amiért ott kellett hagynunk Szöult, de hidd el, itt is
találsz majd új barátokat!- somolygott rám ismét halványan biztatásképp. Nem
válaszoltam, csak vizslattam tovább a vadregényes fenyvest. A kocsi egyre
lassult, majd utolsó métereit egy romos kertesház előtt tette meg, amin rögtön
megakadt a szemem. Ez egy rossz vicc ugye? Hogy egy ilyen száz éves
kísértettanyán lakjak? Persze a szüleim már pattantak is ki… Apa a
csomagtartóhoz araszolva emelte ki egyesével a bőröndöket, anya meg mikor
észrevette, hogy csak egy grimasszal kémlelem újdonsült otthonunkat, rántotta
fel a hátsó ülés ajtaját kitessékelve engem.-SooNi! Nem maradhatsz életed végéig
a kocsiban…- szólt rám, már kicsi erélyesség is érződött hangjában.
-De
mepróbálhatom…- dünnyögtem megdörzsölve álmosságtól püffedt szemeimet.
-Na, mars
kifele!- húzott egy képzeletbeli csíkot a levegőben maga előtt, majd ő is ment
segédkezni apunak. A hosszú utazástól kimerülten nyúltam a biztonsági övem csatjához,
hogy kiszabadulhassak órákig fogvatartó ülésemből. A friss városszéli frisslevegő
egyből megütötte orromat. Nagy lélegzeteket véve hevertem ki az utazás
fáradságait.
-Hozd a
többit!- utasított apám a pár maradék bőröndre mutatva, majd ők is megragadták
sajátjukat. Kedvetlenül kapaszkodtam a rám kiosztott táskákba, és egy néhol
hiányos, régi kikövezett úton haladtunk a kétajtós bejárat felé. Maga a ház
elég nagynak tűnt kívülről, de ugyanakkor elvette a kedvem a rendezetlen,
gizgazos kert, az omló vakolat, és a rozsdás vaserkélykorlát. Mintha előttünk
egy előkelő család lakott volna itt… úgy száz éve… Apa előkapva zsebéből az
ütött-kopott kulcsot csúsztatta bele a zárba, ami egy hangos kattanással nyílt.
Belökve az ajtókat engedett minket előre, hogy megszemlélhessük kisvárosi
otthonunkat. Mit ne mondjak, leesett az állam, ledöbbentem. De nem jó
értelemben… A véleményem nem változott. Belülről is pontosan olyan, mintha egy
XIX. századi arisztokrácia család vidéki kúriája lenne…
A szüleim is
gondolom észrevették földre zuhanó állam. Csak valószínűleg ők máshogy fogták
fel reakcióm.
-Ugye milyen
szép!- hüledezett anya hátulról átölelve.
-Haza akarok
menni…- mondtam közömbös hangnemben nagyobb szüneteket tartva a szavak közt.
-Otthon vagy…
Üdv itthon!- sipított ugyanazzal a derűvel.
-Nem… Én
HAZA akarok menni!- emeltem ki azt a bizonyos szót.-Szöulba.
-Ezt is
hamar megszereted.- húzta a csomagjait a helyiség közepébe.-Holnap már megyünk
is dolgozni, szóval egyedül leszel. Elmehetnél várost nézni, biztos találsz pár
új barátot.- kémlelte körül a hallt. EGYEDÜL? Szuper… Lefogadom kísértetjárta
az egész kóceráj, és megtámadnak a szellemek alvás közben. Vagy akármi… Sok
horrorfilmet nézek, ilyen téren nagy a fantáziám.
-Megmutatom
a szobád.- karolt át apa, majd a lépcső irányába kísért. Rozoga, nyikorgó
falépcsők… mit is vártam. Csak le ne szakadjon alattunk! Később kétfelé ágazott
az út fölfelé, mindkettő végén két-két szoba volt. Ha balra fordultunk anya és
apa szobájához juthatunk (igen külön szobájuk van), jobbra pedig az enyémhez
meg egy plusz vendégszobához. Lelombozottan lépkedtem a lépcsőfokokon, mégis
ott volt még bennem a remény, hátha a szobám más lesz… remegő kézzel nyomtam le
a kilincsét, majd résnyire nyitva engedtem el, hogy éppencsak bepillantást
szerezhessek. Izgulva léptem át a küszöböt, majd a benntartott levegőm
egyszerre kifújtam. Megkönnyebültem… A szobám kicsit modernebb volt, de még azért
fel lehetett ismerni az öreges jegyeket. Még egy mosoly is szökött
arcomra.-Tetszik? Neked újítottuk fel.- figyelte nézelődő alakomat.
-Köszönöm!-
futott ki a számon végre valami hang.
-Nincs mit…-
nevetett fel látva, hogy elnyerte a tetszésemet a kis zugom.-Nézelődj csak!
Addig kipakolunk anyáddal.- araszolt az ajtó fele, majd szinte hangnélkül
csukta be azt. Szinte észre sem vettem, mikor elhagyta a helyiséget, mert túlságosan
el voltam foglalva a szoba végigmérésével. Lassú léptekkel közelítettem
jólismert ágyikómhoz, amin szétterülve fürkésztem szemeimmel hosszasan a
plafont, elgondolkoztam. Lehet nem egy
szöuli luxus lakás, de talán megteszi… Végülis ez egy új kezdet, lehet tetszeni
fog. Itt van egy kőhajításnyira az erdő, oda is kijárhatok, elméletileg pláza
is van a szomszédos városban. Talán elleszek én itt…
